Igen, eljött a február.

Február számomra nem csak azért borongós, mert kinézve az ablakon ködöt és szürkeséget látok, a február maga a gyász. Jó kezdet egy blognak, igaz? :)

Négy éve, éppenhogy csak elmúlt a szilveszter, és ránk köszöntött az új év, mikor megtudtam, hogy ismét gyereket várok. Nem örültem neki, mert...  mert nem örültem neki.
Nem volt boldog a kapcsolat, amiben éltem, és elég volt nekem egy üvöltöző, nyűgösködő, hangoskodó csecsemő a mindennapokra. Fura érzés volt. Nem akartam, ott volt, és én mégsem akartam.
Aztán ahogy telt-múlt az idő, hozzászoktam a gondolathoz, lélekben feladtam a még el sem kezdett küzdelmet a szabadulásomért, az új életért, hisz két kisgyermek anyjaként milyen lehetőségek várnak rám odakint, a világban, egyedül?? Semmilyen. Szóval ez van, hát ezt kell szeretni. Szeretni? Persze, nem nehéz, amilyen nyögvenyelősen indult a dolog, annyira kezdtem belelkesülni. Vettünk a gyereknek akciós overállt, azt számolgattuk, pont jó lesz neki következő télen.

Már február eleje volt, ültem a kék kanapén, és éreztem, hogy baj van. Véreztem. Először kicsit. Aztán másnap kicsit jobban, ezért felhívtam a dokit. Azt mondta, menjünk be a privát rendelőjébe egy papírért, amivel elküld UH-ra a Szakrendelőbe. Aztán felhívott, hogy a papírért se menjek, beszélt az SZTK-val, menjek oda egyenesen. Bevágtuk a bébit a kocsiba, irány az SZTK.

Vártunk a sorunkra, néztem a sok lelkes apukát, anyukát, akik ragyogó arccal jöttek ki az UH-ról. Aggódtam nagyon. Amikor behívtak, egyedül mentem be, lefeküdtem, és vártam. Nézte a doktornő a gépet, hümmögött, majd közölte, hogy nincs jó híre, a petezsák teljesen fejletlen, nincs élet odabent. Kérdezte, mikor állapítottuk meg a terhességet, miért nem mentem eddig dokihoz. Nem értette, hogy lehet, hogy még nem vetéltem el. Azt mondta, ez így nem jó, ha magától nem jön ki, akkor műtétileg kell eltávolítani. Sírtam. Nem tudtam mit mondani, csak potyogtak a könnyeim. Kint is. Láttam a sajnálkozó arcokat, a párjukhoz bújó, ijedt asszonyokat, mintha legalábbis ragályos lenne a bajom...
Dani sem értette, anya miért sír. Párom is hallgatott, csak a könnyeit törölgette.

Aznapra volt megszervezve, hogy a hálót és a nappalit felcseréljük a lakásban, bútorokat tologatunk, cipelünk, rendezünk. Egy baráttal volt megbeszélve, hogy a MOM Parkban találkozunk, onnan felvisz autóval, és segít nekünk. Párom elvitte anyámékhoz a gyereket, én pedig ültem, vártam. Vártam a bárban, és tudtam, hogy én ma józanul nem maradok.
Nem maradtam. A fiúk költöztettek, én pedig masszívan ittam, estére k.o.-t sikerült produkálnom, már arra sem emlékszem, hogy a gyerekért elment az apja.

Másnap iszonyatosan rosszul voltam, két hányás közt próbáltam magamhoz térni. Amikor már azt hittem, egy kicsit jobb, elmentem zuhanyozi. Mosakodtam, amikor valami hirtelen kicsusszant belőlem. A petezsák. A gyerekem. Ott álltam, a lelkem sikított, a testemtől azt kértem, most ájuljon el. Eszemnél maradtam.

Két hónapra rá már tudtam, hogy kész, kifújt, nem bírom tovább csinálni a kapcsolatot, amiben éltem. A férfi, akit valaha szerettem, már nem vonzott testileg, barátként gondoltam rá, de az ember miért elégedjen meg ennyivel 29 évesen?

Áprilisban hazaköltöztem a gyerekkel anyámhoz. Ápoltam a lelkem, ápolgattam a testem.

EZ volt február.

Idén már jobb. Már nem fáj annyira.