Kékfelhő és Dani blogja

eszter 2007.03.20 09:09:09

Na leírom a véleményem, mert asszem sikerült megfogalmazni, ha nem, akkor bocsi a szómenésért, ugorjátok.

Sztem az élet jutalmazza a próbálkozást, nem? Most komolyan, nem így látjátok?

Azt gondolom (aki meg mer sértődni, azt lecsapom, mert semmi elítélés senki iránt nincs a véleményemben, itt meg mindenki imádok azért, amilyen!), hogy egyrészt az ember félreteszi az egoját kb 1001X az életbe (pl. szar ügy interjúkra járni, amikor Te vagy a legalkalkalmasabb, szar ügy diplomásként lépcsőházat mosni, szar ügy, hogy a szállítóvállalat főnöke azt jelenti, hogy éjjel 2kor az ország másik végén szakadó esőben elgurult kamionkereket keresel a búzatáblában, szereled ezt vissza, és különben is több az olajos ruhád, mint a tiszta, szar ügy, hogy 6 évig tanul az ember, hogy a TVben látott méltóságteljes módon fehér köpenyben gyógyítson, majd rájöjjön, hogy bizony akkor éhen halunk,így más munka után IS kell nézni, stb). Aztán mégis az egofeladások úgy formálják az életünket, hogy rájövünk több ajtón is bemehetünk, mint amit eddig gondoltunk, hogy megtanuljuk, hogy mi a LEHETŐSÉG, és hogy azzal hogy kell élni. Hogy rájövünk, hogy már rég nincs min keseregnünk, mert igazából boldogok vagyunk.És mindeközben, nem utolsó sorban pénzt keresünk, megismerünk segítő embereket, barátokat. Megtanulunk más hibájából is tanulni. És egy csomószor nekünk van lehetőségünk segítséget nyújtani, amitől EMBERNEK, értékesnek érezzük magunkat, és mégiscsak nő az elismerés magunk iránt. Hogy rájövünk, hogy a sznobizmus csak gátol, és megállítja a fejlődésünket.

A másik összetevője: kell, hogy legyenek célok, és álmok. Bármilyen vadak. Lehet, hogy ez nap, mint nap változik, de mindig érdemes tudni, hogy hova tartunk. Különben feladja az ember. A munkakeresést, az egyetemet, a gyerekkel otthonlevést, stb. Én úgy kezdetem az egyetemet, hogy világmegváltó orvos leszek, aztán változott: világmegváltó anya leszek, és egy jó orvos. Majd, jó családanya, és nem biztos, hogy orvos, de kell a tudás, mert lehetőséget ad. Aztán most, itt, Mo-n nem leszek orvos, de külföldet talonba tartom. Addig nőnek a gyerekek is, én meg mégsem érzem rosszul magam a cégnél. De még egy lábon kéne állni: ki lehet használni, hogy jól beszélek angolul, hogy szín 5sel végeztem a szakfordítóit. Csak úgy,mellékkeresetnek....aztán mégse...mégiscsak bejött (nem mázli! Sok szart megcsináltam, kevés pénzért, nagyon jól, megbízható voltam, pontos, és becsületes). Szóval mindig van aktuális terv: gyerekben is mindig csak a következőt terveztük, de az aktuális cél, és álom lebeg az ember szeme előtt. Baromira tud motiválni.

Igen, jó állásom van (de basszus, 9 év tanulás, és kb 500 önéletrajzszétküldés, előtte nem épp álmaim munkájának végzése,stb) Igen, a férjem is szereti a munkáját (úgy hogy 3szor csődbe ment, és talpra állt, hogy reggeltől másnap reggelig dolgozott,hogy szintén 10000 önéletrajzot szétdobott, interjúkra járt, és igen, volt, amit ő utasított vissza). És nem érzem azt, hogy jaj, mekkora mázlisták vagyunk. Azt érzem, hogy megdolgoztunk a lehetőségeinkért.

Az egyik barátnőmnek meséltem a rendelőt-nyitok-éshomeopata-doktornéni-leszek terveimről. Azt mondta, ok, ő is jön, mert nekem minden bejön, neki meg soha semmi. Ez olyan érdekes. Nekik is van szép kérójuk, csak a szüleik vették,é snem tetszik annyira, nekik is van szép 3 gyerekük, de azok (szerinte) sokkal nehezebben kezelhetők, neki is van hova visszamenni dolgozni, de útálja. Ha viszont megkérdem, hogy és mi a terve, akkor közli, hogy olyan nincs, szar az élet és kész. De arra sem tud válaszolni, hogy mi tenné boldoggá.

Nem, nem segít nagyszülő. Néha bejelentkeznek látogatásra (inkább plusz munkát ad). És nincs bébiszitter, és nem nyertünk a lottón. Viszont munka után betonoztunk, szereltünk, garázst építettünk, parkosítottunk. Egyedül, mert elképzelhetetlen árakat mondtak egyenként mindenre. Ezek is lehetőségek. A hátsó kerítés sokkal gyorsabban megvolt már, mint az első, mert jobban ment. Tudom, hogy mit lehet tőosztással, stb. szaporítani. Több idő kellet, mint ha jött volna a brigád, de szép, és a mienk.

Egyszóval az akarás nagy úr, érdemes kihasználni.

És tényleg senki ne sértődjön meg, mert senki ellen nem szól. Elolvastam az élettörténeteket, és semmi kivetnivalót, "én ezt máshogy csináltam volna" dolgot nem találok bennük. sőt! azt látom, hogy ide azért boldog emberek járnak. Ahhoz meg az kell, hgoy tudjuk, hogy mik az igényeink. Azt is belátom, hogy van, hgoy szar passzban van az ember. A fenntebb írtakat azért volt bátorságom megfogalmazni, mert minket is vertek át, semmiztek ki. Laktunk másfél szobás albérletben 4en úgy, hogy kilátás sem volt a jobbra, hoztam el anyukáméktól a száraz kenyeret, mert ők kidobták volna, mi meg megpirítottuk. De ez csak megerősített. Megőriztem a tapasztalatot.

Szóval fel a fejjel, annak, akinek most kicsit búsúl, nem annyira kilátástalan a helyzet....